WildShyccu Igaz-világa

bővebben később.

A lényeg úgyis ez.

Amennyire szeretek aludni, annyira utálok az utóbbi időben az éjszakára gondolni.

Isten mindig annyit ad, amennyit elvesz, szóval én kaptam egy egész éjjel alvó gyereket, és hasfájást.

Mit hasfájást... enyhébb lefolyású szülést.

Több mint egy órán át ültem a wc-n a SEMMIÉRT!!! Majd meg fagytam, és szenvedtem.

Mindig arra gondoltam, hogy reggel épp úgy kezdődik majd a nap, és nekem hiányozni fog ez az idő, kóma leszek, segítség!!!

Majd mikor végre visszareszkettem magam az ágyba, förtelmeket álmodtam. Fejbe kellett lőnöm valakit, majd minden mélyhűtött, féltve őrzött húsomat, zöldségemet megzöldülve láttam, mamám miatt, aki csak kinevetett, én meg bőgtem, mint a záporeső.

7kor indult a nap, és egy csoda folytán ma- épp ma! a kicsi visszaaludt, és hagyott még időt. Hála néki :)

Ma láttam egy tinit a pénztárnál.

Tojást vett és tejet.

A haverja is ott volt, aki szintén valami alap dolgot fizetett.

Nem hangoskodtak, nem lökdösték egymást, nem röhögtek idétlenül.

Csendesek voltak, és NORMÁLISAK!!!

Jól esett látni ezt, hogy vannak még ilyenek.

Nem akarok sztereotípiákat alkotni, csak eddig mindig rosszkor voltam rossz helyen. Eddig csak olyat láttam, hogy a tinik csoportosan (falkában) ügetnek, senkit nem nézve, röhögve-nyihorogva, kibeszélve, egymást lökve (és ezzel mást is), és a vásárlás abból állt számukra, hogy teleszórták a pultot márkás csokival és chipsszel, energiaitallal és alkohollal (ha volt szerencséjük, és meg is kapták).

Hát, ennyit a mai jó érzésű élményemről.

A szavaim elnyelné a tiltás, a gyűlölet sötétje, mégis muszáj kiírnom magamból.

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent nem mondtunk el egymásnak, annyi idő telt már el őszinte szavak nélkül. Tudom, hiába öntözném a kapcsolatunk növényeit, gondoznám, óvnám rovarok és jégeső elől... míg a föld alatt  mélyen a gyökereket mérgezi egy láthatatlan erő...

Barátom voltál, és akárhogy védekeztem ellene, kicsit az anyád lettem anyád helyett egy időre. Nem akartam. Hisznek, amit akarnak, nekem egyedüli célom a szeretet volt. Adni akartam, mint egy meleg pokrócot, mikor azt mondtad: fázom...

Óvtalak volna, de már nem tudtam, kitől kell. Ki  rossz, ki a jó?

Én is összezavarodtam.

Egy bűnöm volt, rosszkor jöttem. Kezét fogtam annak, aki épp akkor döntött, sétára indul a világba. Messziről úgy tűnt, én húztam el, igazából ő ragadott magával, és mondta- indulunk.

A világ épp akkor fordult veled, és úgy tűnt, csak rápakoltam még egy lapáttal a már nem is kicsi parázsra, ami aztán csípő füsttel sírásra kényszerített minket.

Vigyél magaddal! Nem tehettem...

Segíts!!! Kezeim gúzsba kötve, lehajtott fejjel álltam, majd ott hagytalak.

Sajnálom. Mai napig látom a  könnyes szemed, a kétségbeesést. Gyerek voltál, mégis láttam benned a felnőtt lényt, próbáltam ezt elfelejteni, és megfelelni a felsőbb hatalmaknak, akik üvegfalat vontak körénk.

Bántottál. Nagyon. A lélek kapott rúgást, harapást. Ütöttem volna én is, de az egyik kezem lefogta a másikat. A józan ész csitított, a szeretet simított egyet, nyugalom... Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit tesznek...ha mégis, az ő dolguk.

Ha feléd nyúltam, ütöttél. Mégsem tudlak gyűlölni.

Aggódom érted, féltelek... kicsit tényleg a gyermekem lettél.

Érzem, hogy fáj neked valami. Érzem, hogy segítségre vágysz.

Sajnálom, hogy nem lehetek melletted most.

Mert nem engeded.

Mert nem engedik...

Ugye milyen szép, mikor épp azok az ízek, mint kiskoromban, mamámnál?

Husileves, minden jóval...pörkölt és nokedli. Ez eddig rendben is van.

Egyedül az idő csúszott meg.

Pedig úgy szeretném, ha én is tudnék olyan jó háziasszony lenni, akinél harangszóra ünnepi terítéken gőzölög a vasárnapi ebéd...

Anyám, hogy csináltad?

Most találtam egy érdekes cikket róla.

Nem is tudom elmagyarázni, mit éreztem, miközben olvastam.

Akik elítélik, most ne olvassanak tovább!!!

Mikor épp csak tanultam beszélni, egy nap megkérdeztem anyut, mikor mehetek vissza a fiaimhoz. Anyu persze nem értette, mi van, sosem hallott a lélekvándorlásról, senki a családban... Keresztanyám volt az, akit jobban megfogtak az ilyen dolgok, ő olvasott utána. Ahogy telt az idő, egyre jobban hangsúlyoztam, hogy nekem vissza kell mennem, mert a két fiam (Pika és Luka) ott sírnak az árkokban, és hiányzom nekik, ott hagytam őket.

Anyu mesélte, hogy szerepjátékkal hogy magyaráztam el, mi történt... én az egészből csak egyre emlékszem. A fájdalomra, a hiány érzésére.

Még mindig tart kicsit... mert még nem kaptam vissza őket, még hiányzik egy, hogy újra megnyugodjon az anyai szívem...csak sajnos az már nem lesz ugyanaz, ez egy másik élet, más gyerekek. Más vagyok én is.

Kit pereljek, aki a lélekmosodában a két lét között nem végzett elég jó tisztítási munkát?

/megjegyzés: katolikusnak neveltek, hiszek Istenben, és érzem is, hogy segít egy felsőbb erő sokszor, szóval hiszek... csak ezzel együtt a lélekvándorlásban is, ez van/

Éjjel pocsékul aludtam, rosszat álmodtam, Napuci úgy rázott fel.

Reggel kelek, a hó szakad, az ég már leszakadt megint, mint két napja, hát, nem ugráltam örömömben, főleg, hogy reggel nem tudtam sokáig pihenni, csak 6ig, hurrá!!!

(tudom, valakinek ennyit sem lehet)

Egész nap a házimunkával telt, mosás-teregetés, mosogatás, és mégsem jutottam előre. Mire itt befejeztem, ott kezdhettem elölről.

Már megint egy nappal toltam az ágyiruha cserét.

Ami jól esett, az a séta nagyszüleimhez, a bazi hó sem számított...

azt, hogy előtte el kellett takarítanom a havat, megint csak sport.

Gyerek sem alszik egész nap, szóval reményeimet küldöm az éjszaka felé, addigra csak elálmosodik???

Egyre inkább úgy érzem, nyitnom kéne az emberek felé...

Eléggé antiszoc vagyok ehhez, meglátjuk, hogy sikerül.

Azért sem hagyom veszni ezt a blogot... igaz, sok minden elveszett, de én maradtam. Ide kerül minden, ami a szívemet nyomja, szóval lehet, néha durván fogok fogalmazni.

Itt lehet, ez a blog a dühöngőm, ahol le merem írni, amit néha nem lehet elmondani annak, akinek szeretném.

Mindenki olvasson saját felelősségére.

Szép napot!